Sign up
Media
Ekultura.hu
BLOGS
 
 Music from around the world, or world music subjectively - 20 Lajkó Félix: Most jöttem… (CD)   Húsz évvel ezelőtt annyit tudtam   Lajkó Félix ről, hogy az ismerősi körben páran teljesen odavoltak érte, és nekem fogalmam sem volt ennek miértjéről. Ma már más a helyzet, hiszen napok óta az idén megjelent,   Most jöttem..   című albumát hallgatom – és nagyon tetszik.   Teljesen igazuk van mindazoknak, akik az új anyag kapcsán a népzenéhez való visszatérésre helyezik hangsúlyt, viszont úgy gondolom, legalább ilyen fontos, hogy nem a száz évvel ezelőtti stílus szolgai másolása szólal meg a lemezen, hanem egy modern, friss, életteli, lüktető, virtuóz előadást élvezhetünk, amely nemcsak azt az állítást cáfolja meg, miszerint a magyar népzene depressziósan szomorú, hanem egyúttal azt is bizonyítja, megfelelő tudással igenis érdemes eltérni a hagyományoktól. Ezen az úton halad a   Buda Folk Band , és szerintem Lajkó Félix is. Esetében mondhatni mindez csak egy a sokféle kalandozása közül, hiszen ezzel párhuzamosan még legalább két projekttel foglalkozik, vagyis igazi zenei polihisztorként, vagy ha úgy jobban tetszik, sokoldalú művészként törekszik a változatosságra. Mintha attól félne, beskatulyáznánk valahová, és nem lenne többé lehetősége más, kedvére való zenei kísérletezésre.   Ezt persze csak sejtem, azt viszont biztosan tudom, hogy ez a lemez megidézi a táncházak hangulatát. Amikor a közönség és a zenekar egymásra hatása fokozza a hangulatot, és a muzsikusok egyre többet hoznak ki magukból, amikor a szólók és a cifrázások csak növelik a jókedvet. Ez a lemez már csak azért is nagyon változatos, mivel különféle népek zenéiből merít, valamint a tempósabb szerzemények között néha jut idő szusszanásra, hogy aztán újra magával ragadjon bennünket a féktelen energia, és együtt énekeljük a Palya Bea-Tintér Gabriella-Csizmadia Anna hármassal az olyan dalokat, mint például az „Édesanyám, vettem egy kalapot...” című régi-új remeket. Tényleg vannak dallamok az albumon, amelyek legalább annyira tartósan elkísérik a hallgatót, mint ahogyan annak idején a Góbé lemez „slágereivel” jártam, amiket még manapság is előszerettel dúdolok.   Ezen kívül nagyon tetszik a Porteleki László énekével előadott „Harangszó”, mert talán ebben a számban érvényesül legjobban az improvizáció és a hagyományos dallamok, hagyományos hangszeres játék ötvözete. A másik kedvencem a címadó „Most jöttem”, ugyanis érzésem szerint itt maradt meg legjobban az eredeti előadásmód, mind az ének, mind a hangszerek tekintetében. A korábban említett lemezindító nótán kívül még az utolsó szerzemény, a „Zeng a szó” tetszik nagyon, részben Lajkó Félix citerajátéka végett, részben összetettsége okán, s nem utolsó sorban mert méltó befejezése az albumnak.   Kinek ajánlom:   akik szeretik a kortárs magyar népzenét – kicsit megbolondítva. 2016-ben megjelent lemez (Fonó). Bővebben az együttes weboldalán:   www.felixlajko.hu       M.A.K.U. Soundsystem: Mezcla (CD)   A világzene, mint gyűjtőfogalom tényleg bámulatos valami, mert olyan stílusok is beleférnek, mint például az „immigrant beats”. Ez cseppet sem meglepő módon egy bevándorlókból álló együtteshez köthető, akik New York városában próbálnak boldogulni 2010-es megalakulásuk óta. Első hallásra nyilvánvaló, hogy a nyolctagú zenekar számos helyről merítve hozott létre valami újat: a hosszúra nyúló felsorolásban egyaránt ott van a cumbia, a punk, a jazz, az afrobeat, és szerintem némi hip-hop is. Érdekes egybéként, hogy mostanában milyen sok latin társulat albuma került a lejátszómba, akik biztos kézzel használják az elektronikát zenéjükben. Ezt kezdetben nem tudtam hova tenni, de mivel a 2015-ös Womexen is jópár ilyen formáció lépett fel, úgy tűnik, ez nem múló divat, hanem önkifejezési forma. Az mindenesetre fura, hogy hasonló magyar próbálkozással még nem találkoztam.   A M.A.K.U. Soundsystem egy politikus társaság, határozott véleménnyel a világról, amit bevándorló szemmel néznek, azokat a gondolatokat fogalmazzák meg dalaikban, amelyeket kolumbiaiként megélnek új lakóhelyükön. Zenében próbálják visszaadni a kultúrák találkozását, keveredését, miközben álhatatosan táncra buzdítanak – amire jó példa a „La Haitiana” című szerzemény, melyet egyszerűen képtelenség mozdulatlanul hallgatni, annyira ellenállhatatlan, magával ragadó a ritmusa, nekem legalábbis nem sikerült. Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, hiszen például a „De Barrio” dobolása sem hagyott mozdulatlanul ülni az íróasztal mögött, muszáj volt követnem a zenészeket.   Az album szerintem legjobb száma, az első kislemezes „Thank you, Thank you”, amiben gyakorlatilag minden, az együttesre jellemző elem megtalálható. Az ellenállatatlan ritmusszekció, Felipe Quiroz a háttérben szerényen meghúzódó, de még érezhetően jelenlévő szintetizátorjátéka, és nem utolsó sorban Liliana Conde éneke, ami ugyan néha inkább kántálás, mintsem hagyományos ének, azonban megadja azt a hangulatot, aminek eredményeként tényleg kultúrák kereszteződésében érezhetjük magunkat a 2016. május 27-én megjelenő   Mezcla   című lemeznek köszönhetően.   Kinek ajánlom:   akik szeretik a latin zene és a szintetizátor találkozásáből létrejövő, újszerű muzsikát, amely nem felejtette el a ritmusok fontosságát, miközben már a jövő hangzása felé kacsingat. 2016-ben megjelent album (Glitterbeat). Az együttes weboldala:   http://www.makusoundsystem.com/       Anne-Mari Kivimäki: Lakkautettu kylä (A closed down village) (CD)   Nem csak nekünk, magyaroknak vannak lassan vagy soha be nem gyógyuló háborús veszteségeink, hanem például a finneknek is, akik területük 10 százalékát (Karélia, Salla) voltak kénytelenek átadni a győztes Szovjetuniónak, és 400.000 embert költöztettek az ország más részeire. A   Lakkautettu kylä   című lemez gyakorlatilag megidézi a második világháborút, a lakosság kitelepítését, a háborús időket, a bezárt falvak hangulatát, ahol nem maradt senki. A zene eredetileg egy Karéliáról szóló fotókiállítás hanganyagának készült, és csak később készítettek stúdiófelvételt belőle.   A világzene második hulláma számomra   Anne-Mari Kivimäki vel kezdődött, mivel az októberi Womexen ő volt az első zenész, akit láttam, és azonmód menthetetlenül elvarázsolt harmonikajátékával, no meg a levetített   Az elveszett lélek   című rövidfilmjével. A mostani már a harmadik album, amely a Suistamo – hagyomány a laboratóriumban című sorozatban megjelent. A miértekről röviden   itt lehet   olvasni.   Bár korábban azt írtam, hogy a   Lakkautettu kylä   egyfajta emlékezés a háborús időkre, ez nem egészen igaz, mert Kivimäki és a meghívott zenészek nemcsak előadják a korabeli slágereket, hanem időnként a zenei hagyományokból építkezve modern karéliai muzsikát hoznak létre. Az albumot még egyedibb hangulatúvá teszi Ilja Kotikallio (1894–1961) harmonikás és mesélő hangja, aki megélte ezeket az időket.   A hallgató akkor jár a legjobban, ha a zenét képekként fogja fel, amelyeket a Suistamoban készítettek, s ebben megerősít az első másfél perc, amikor a természet zajait hallgatjuk, madárcsicsergést, szélzúgást, bogárzümmögést. Az idilli hangulat az első énekhangnál szomorúra vált, és pár kivételt leszámítva végig velünk marad. Érdekes, hogy Ilja Kotikallio kétszer szólal meg eredeti hangfelvételről, és háborús slágerből is kettő került fel az albumra. Mindezeken felül úgy tűnik, a bánat (Sorrow) sem jár egyedül, mivel az ilyen című számból is kettő van. Azért nemcsak komorságot és bánatot kapunk, hanem egy kevés vidámságot is, köszönhetően egy polkának és a Timo Lipitsä énekes-kantelésre emlékező „Lipitsä” számnak. Az albumzáró két tétel pedig egyfajta fájdalmasan megnyugvó lezárása a fotókiállításanak, itt Kivimäki harmonikája biztos támaszként vezet végig bennünket ezen az utolsó szakaszon, de közben kellő teret nyújt a „Rauha ja Hiljaisuus” (Béke és csend) záródal kórusának.   Egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló a   Lakkautettu kylä , mert különféle hangulatokat, stílusokat, időket idéz meg, de mindenképpen érdemes rászánni az időt, mert olyan múltat fedezhetünk fel benne, amelyek egyidősek Kodály első gyűjtéseivel, valamint Kivimäki játékát, amelyből ugyan hiányzik mondjuk Kimmo Pohjonen zabolázatlan zsenije, de cserébe élvezhetjük a kötetlen kísérletezés eredményezte szabadságot, a játékstílusok kipróbálása okozta változatosságot.   Kinek ajánlom:   a finn zene és a harmonika kedvelőinek. 2015-ben megjelent album (Kintihjarvi Records) Anne-Mari Kivimäki facebook oldala:   http://www.annemarikivimaki.fi/suistamo_en.html more
 Music from around the world, or world music subjectively - 19 Mariachi Flor De Toloache: Mariachi Flor De Toloache (CD) Ha kimondom a szót:   mariachi , biztos lehetek benne, hogy a magyar mozibajárók többsége azonmód Robert Rodríguez Mariachi-trilógiájának első részére gondol, amelyben kaptunk némi ízelítőt az ilyen zenészek/zenekarok mibenlétéről. Persze ez csak egy villanásnyi betekintés a mariachi legalább kétszáz éves történetébe, ebbe a jellegzetesen mexikói muzsikába, amely ott legalább annyira ikonikusnak számít, mint mondjuk nálunk a csárdás. Ha nem jön közbe semmi, akkor hamarosan a rovatban lesz szó egy ilyen válogatáslemezről, addig viszont egy igazi unikum formáció első lemezéről fogok áradozni. A New York-i   Mariachi Flor De Toloache   zenekar már azzal is kilóg a sorból, hogy Mexikó helyett jóval északabbra élnek, de ez még semmi ahhoz a tényhez képest, miszerint csak nők alkotják az együttest (egy kezemen meg tudom számolni a hasonló társulatokat), ráadásul az aktuális koncerten fellépők létszámát mindig a helyi igényekhez igazítják, így hol 3, hol 10 zenész lép színpadra. Ez eddig tetszetős, de mit sem érne önmagában a rengeteg mariachi-banda között, ha nem társulna hozzá kiváló, extrákat felmutató zene, amelyért a Mireya Ramos-Shae Fiol duó felel – nem csoda, hogy 2015-ben Latin Grammy-díjra jelölték az első lemezüket. Ahogy felcsendülnek az első taktusok, rögtön olyan érzésem támadt, hogy a Nagy Alma helyett egy mexikói fiesta kellős közepébe csöppentem, napsütés, jellegzetes ruhák és latin dallamok közé, ahol csak egy tennivalója van az embernek: hogy jól érezze magát (és persze, hogy hallgassa a zenét). Ráadásul a hölgyek vannak annyira jók, hogy az örökzöldek („Cucurrucucú Paloma”, „Bésame Mucho”) és a saját dalok (Dicen) között nincs akkora színvonalbéli különbség, amelyet a mariachi zenében járatlan fül elsőre észrevenne. És persze szó sincs egyhangúságról vagy egyformaságról, annál sokkal átgondoltabban rakták össze a lemez anyagát. Ott van például a „Let Down” című szerzemény, amelyben hol angolul, hol spanyolul énekelnek, és bátran eltávolodnak a mariachi hagyományoktól. Ez nem az egyetlen ilyen eset, hiszen például az utolsó nóta, a „Blue Medley” határozott jazzes felhangokkal rendelkezik. Ezt a lemezt nem elég egyetlen alkalommal meghallgatni, mert garantálja a vidámságot, a táncparkettre csábít, s nem mellékesen képes arra, hogy aktualizálja a többszáz éves mariachi hagyományokat, elevenné, frissé tegye ezt a zenét, miközben minden hallgatónak bebizonyítja, hogy az éj sötétjében nyíló mérgező virágról elnevezett   Mariachi Flor De Toloache   együttes előtt ígéretes jövő áll. Én csak azt várom, hogy még sok, hasonlóan színvonalas albumot készítsenek. Kinek ajánlom:   a mariachi, és általában a mexikói, illetve a latin zene szerelmeseinek. 2014-ben megjelent lemez. Bővebben az együttes weboldalán:   www.MariachiNYC.com   Driving Mrs. Satan: Did You Mrs. Me? (CD) Elismerem, ez az album kilóg a rovat keretei közül, mert nem támaszkodik a népzenére, viszont mivel nehezen tudnám besorolni bármely meglévő kategóriába, annyira mégsem tartom elrugaszkodott megoldásnak, hogy végül itt kötött ki. A négytagú nápolyi együttesnek ez már a második lemeze, és folytatva a hagyományokat, ezúttal is metal klasszikusokat adnak elő saját képükre formálva. Ezzel gyakorlatilag azt valósítják meg, amit már régóta hiányolok kedvenc fémes műfajomban – jelesül, hogy ne a minél hűségesebb újrajátszás, vagy a még brutálisabb előadás legyen a cél, hanem egészen más dimenzióba helyezzük ezeket az örökzöldeket. Az akusztikus verziók ebbe az irányba mutatnak, de valamiért mindig hiányérzetem volt – úgy gondoltam, ennél sokkal többet lehetne ezekből a számokból kihozni (például jazzes felfogásban előadni azokat!). Kezetben volt a Steve ’N’ Seagulls együttes, akik country és bluegrass környezetbe helyezték a feldolgozott számokat – ez is remek volt, de igazából csak becserélték a hangszereket mára, az alapokhoz nem nyúltak hozzá (egy-két kivételtől eltekintve). És akkor jött ez a fura nevű társulat, és megvalósították azt, amiről korábban csak álmodoztam: átszabták, újragondolták a nyolcvanas évek metal slágereit. Számomra az album a második számnál indul be igazán, kis túlzással a Black Sabbath nótából gyerekmondókát csináltak, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor indie-pop slágert.   Claudia Sorvillo   hangja kifejezetten jót tesz minden tételnek, érdekes volt tőle hallani az olyan durvulatokat, mint a Venom vagy a Slayer meghatározó opuszai (ez utóbbinál kifejezetten érdekes a nyitó dobolás átirata). De említhetem a Metallica feldolgozást (For whom the bell tolls), ami a kezük alatt szomorkás balladává lényegül át. A legjobban sikerült darab a Trust/Anthrax-féle „Antisocial”, mert olyan popdalocskát faragtak belőle, amivel akár a slágerlistákra is felkerülhetnének. Nem tudom, másoknak milyen élményt jelent a   Did You Mrs. Me?   című album, nekem felért egy kisebb csodával, mert nem reméltem ilyen ötletes hozzáállást, azt, hogy megannyi metal paródia után jön egy olaszt együttes, és tisztelettel ugyan, de alapjaiban újragondolja ezeket a klasszikus nótákat. Még sok hasonló lemezt várok tőlük, és egyszer jó lenne élőben ellazulni a „Running free” vagy a „Raining blood” dallamaira. Kinek ajánlom:   minden metalkedvelőnek, akik kellőképpen nyitottak az újdonságra, a másféle megközelítésre. 2016-ben megjelent album (Agualoca Records). A kiadó weboldala:   https://drivingmrssatan.com/   Sidestepper: Supernatural Love (CD) Emékeim szerint kolmubiai együttesről utoljára a   Rancho Aparte Chirimía   kislemeze kapcsán volt szó a rovatban, még valamikor tavaly novemberben, szóval pont itt az ideje, hogy újra innen válasszak említésre méltó lemezt. A   Sidestepper   csoport húsz éve létezik, és fő célja a hagyományos tánczenék (cumbia, salsa) összeházasítása az elektronikus tánczenével. Ez véleményem szerint maximálisan megvalósul, amire jó példa az idén megjelent, sorrendben hatodik lemezük. Ami úgy kezdődik, hogy a ritmusszekció a hangszerek közé csap, és ennek eredményeként máris egy másik világban találjuk magunkat, mert könnyedén megidéznek valamit a múltból, amikor még törzsi viszonyok között éltek és zenéltek az emberek, valahol Afrika és Kolumbia határán.   Erika Muñoz   hangja pedig a női érzékenységet, lágyságot csempészi be a „Fuego Que Te Llama” című szerzeménybe, és mindez kiegészítve az ismétlődő dallammal már-már hipnotikussá válik. Érdekes módon az elektronika jelenléte itt még nem annyira hangsúlyos, mint a későbbiek során. Például a címadó nótában (Supernatural Love), amelyben nagyon modern hangzást kapunk, valamint meglepően összeillő éneket-gitározást-elektronikát – ez az egyik csúcspont a lemezen. De nem az egyetlen alkalom, mert például ott van a „Hear The Rain Come”, ahol ének helyett már inkább a ritmikus szövegmondás felé tartunk, és egyébként az egésznek van valami hipnotikus, bluesos hangulata: időnként úgy éreztem, ha még sokáig hallgatom, álomba ringat a zene. Azonban ez kivételnek számít, és inkább az olyan szerzemények vannak többségben az albumon, mint a húzós „Lover”. Mindazonáltal jól összerakott, egységes albummal van dolgunk, amelyen a különféle hangulatok kerek egészet alkotnak, és a produkció annyira modern, amennyire csak lehet. Kinek ajánlom:   ezt az albumot nyugodt szívvel ajánlom mind a hagyományos kolumbiai zenék kedvelőinek, mind az elektronikus tánczenék rajongóinak. 2016-ban megjelent album (Real World) Az együttes facebook oldala:   https://www.facebook.com/Sidesteppermusic more
Music from around the world, or world music subjectively - 18 Csík Zenekar: Koncertfilm (DVD) Úgy gondolom, mindenképpen tiszteletre méltó az a kitartás, aminek köszönhetően a Csík Zenekar megmaradt a népzenénél, dacára annak a sikernek, amit évekkel korábban a feldolgozásokkal elértek. Elmehettek volna abba az irányba, és a népszerű slágerek saját képükre történő formálásnak köszönhetően évekig teltházas koncerttermekben játszhattak volna. De nem így történt, megmaradtak a népzenénél – s milyen jól tették (a teltházas estek pedig így is megvannak). A jubileumi koncert DVD-n nemcsak azt nézhetjük/hallgathatjuk meg, hogy mi minden történt zeneileg a zenekarral az elmúlt huszonöt év alatt, hanem annak az egymásra találásnak is a tanúi lehetünk, ami a közönség és a muzsikusok között létrejött. No meg a kölcsönös szeretetnek, amelyre példaként azt a jelenetet említem, amikor Csík János elérzékenyülve hallgatta a nézőtéren felcsendülő éneket. Bár egy pillanatig sem vitatható a népzene, a hagyományok fontossága a zenekar életében, ugyanilyen fontos, hogy mindig tudtak váratlant lépni – amire nem feltétlenül a Kispál feldolgozások a legjobb példák, hanem mondjuk a Ferenczi György társaságában előadott „Ez a vonat ha elindult, hadd menjen...” című nóta, mert a kezdése minden, csak nem jellegzetes népzenei, hanem inkább egy balladisztikusabb felfogású rockdal. Amely mégis megmarad Csík szerzeménynek, és a felismerhetőség alatt elsősorban nem Csík János vagy Majorosi Marianna énekét értem, inkább a hangszerelést, a zenei hangulatot. Mindezek után talán furcsán hangzik, de ezen a koncerten legjobban azok a számok tetszettek, ahol vendégek gazdagították a produkciót. Elsőként Berecz Andrásra gondolok, meséje, és az abból kikerekedő közös éneklés bizonyítja a zenekar nyitottságát a váratlan, az újszerű megoldásokra. Aztán a „Csillag vagy fecske” című tétel, aminek az első felében a népzene, utána pedig az eredeti Kispál és a borz hangszerelés dominál – az meg tényleg csodálatos, ahogyan a Kispál csoport menet közben zökkenőmentesen csatlakozik a Csík Zenekarhoz. Azonban nem ez volt az este legjobb pillanata, legalábbis számomra a csúcspontot egyértelműen Presser Gábor felbukkanása okozta: az „És jött a doktor” zenei kavalkádja, ahogyan a népzenei elemek keverednek az eredeti LGT dallamokkal, az igazi gyönyörűséget jelent. És itt villantották meg igazán a zenekar tagjai tehetségüket, mert olyan improvizációkat játszottak, úgy cifrázták, vitték el a saját zenei világukba, majd hozták vissza a motívumokat, hogy azt bizony leesett állal figyeltem. Kinek ajánlom:   a magyar népzene és persze a Csík Zenekar rajongóinak ez bizony kötelező darab. 2015-ben megjelent lemez (Fonó). Bővebben az együttes weboldalán:   http://csikband.hu/       Lotus Wight’s: Ode to the banjo (CD) Nagyon sok hangszer létezik a világon, amit jószerivel csak az olyan szakemberek ismernek, akik életüket ezen instrumentumok kutatásával töltik. Aztán van pár olyan zeneszerszám, amelyekről nagyjából mindenki tudja, honan származnak és milyen a hangjuk, de csak elvétve találkozunk velük, lévén a rádiós slágereket általában nem ezekre komponálják. Gondolok itt például az ukulelére, a pánsípra vagy mondjuk a bendzsóra – ami egyébként annyira jellegzetes amerikai hangszer, amennyire a mogyorókrém vagy a hot dog jellegzetesen amerikai ennivaló. Ennek a hangszernek mestere Lotus Wight (ez egyébként Sam Allison művészneve), aki Sheesham & Lotus & ‘Son nevű formációban ragtime muzsikát játszik, de ezen a szólólemezén egy másik, bluesosabb arcát mutatja meg nekünk. Valamint a költői énjét, hiszen a saját kiadásban megjelent album belsejében egy ódát olvashatunk kedvenc hangszeréről, ami úgymond megágyaz a zenének. Többszöri meghallgatás után még mindig meglepődöm, mennyire változatos zenéket sikerült eljátszania, és nemcsak arra gondolok, hogy az instrumentális szerzemények mellett pár dalban énekel, hanem a hangulatokra is. Véleményem szerint nincs gyenge produktum az egymás után sorakozó tizenhárom szerzemény között, de persze ezúttal is van pár, amelyik a többinél jobban tetszik. Elsőként említem „Blue Goose”-t az öntudatos kezdése miatt, aztán a „Skillet”, amely nem csupán Lotus Wight hangja, hanem az általa megalkotott contrabass harmoniphoneum érdekes hangzása miatt is különleges (lásd fotó). Mondjuk ezt simán übereli a „Roustabout”, amelyben afrikai kalimba szolgáltatja a kíséretet Wight énekéhez – nagyon fura, mintha a kenyérfák árnyékába telepítették volna a Mississippi delta blues énekesét. Az   Ode to the banjo   című album igazi múltidézés, hol táncparkettek közelében sertepertélünk, hol a magunk örömére hajdanvolt farmok tornácán üldögélünk bendzsót pengetve, felidézve az afrikai, az ír és a skót gyökereket. Mindez pormentesen, kortárs zeneként szólal meg, amit csak fokoz Wight énekhangja, s megkoronáz tehetsége, elvégre egyedül játszik minden hangszeren. Kinek ajánlom:   akik vonzódnak az amerikai dél zenei múltjához, vagy egyszerűen csak szeretik a bendzsó hangját. 2015-ben megjelent album (szerzői kiadás). A kiadó weboldala:   http://lotuswight.com/     Guide to World Music in Serbia (CD) Minden túlzás nélkül, ez a kiadvány volt a legimpozánsabb, a leginformatívabb, a nyomatott szöveg és kép nyújtotta lehetőségeket legjobban kihasználó könyvecske, amit a 15. Womexen láttam. Akit érdekel,   itt megnézheti , hogy mire csodálkoztam rá ennyire. Ami a legszebb az egészben, hogy nem az állam áll a kiadás mögött, hanem a World Music Association of Serbia nevű szervezet. Egy biztos: ennél alaposabban nehéz lenne bemutatni a kortárs Szerbiában élő, világzenét játszó előadókat és együtteseket, és mintegy mellékesen megemlíteni párat az ország hagyományaiból (népszokások, ételek, tárgyak, stb.). Elsőre persze az olyan húzóneveken akadt meg a szemem, mint   Lajkó Félix   vagy   Boban és Marko Marković Zenekara , de alaposabb nézelődés, akarom mondani hallgatózás után kiderült, mennyire gazdag a felhozatal, hiszen a hagyományos balkáni dallamok és hangszerek mellett felbukkan kelta és afrikai, népzene és jazz, valamint mindezek tetszőleges keveréke. A belgrádi   Naked   ethno-jazz együttes példul sikerrel ötvözi a jazz improvizációját a hagyomásos délszláv rézfúvósokkal. Természetesen errefelé sem ismeretlen a népzene és az elektronika vegyítése, mint ahogyan azt az   Oganj   együttes műveli. De érdekes volt a   Serboplov   társulat kólója, amit kicsit modernizált, urbanizált verzióban játszottak el. Kis túlzással a dupla CD-n szereplő minden társulatot megemlíthetem, mert gyenge produkciót nem hallottam – az persze más kérdés, hogy a jazzes-elektronikus muzsikák ezúttal nem nyerték el tetszésemet. Viszont még így is bőven volt mire rácsodálkoznom, és újabb címekkel bővült a később több időt igénylő előadók listája (Vrelo, Zorule, Trio Balkan Strings, Dharma stb.). Kinek ajánlom:   akik szeretnének átfogó képet kapni Szerbia kortárs világzenéjéről, új hangokat felfedezni. 2015-ben megjelent album (WMAS Records). Az együttes weboldala:   http://www.worldmusic.org.rs/english.html more
Music from around the world, or world music subjectively - 17 Divanhana: Zukva (CD) A CD-hez mellékelt füzet hátsó borítóján nemes egyszerűséggel a portugál fadohoz hasonlítják a sevdalinkát, ezt a Bosznia-Hercegovinára jellemző népzenét. Ha ezt előre tudom, akkor nem biztos hogy meghallgatom a 2009-ben Szarajevóban alakult együttes tavalyi lemezét, mivel a fadot többszöri nekifutás után sem tudtam megkedvelni. Mondjuk most is volt bennem némi bizonytalanság, mert ugyan a Mostar Sevdah Reunion pár számát ismerem, de gyakorlatilag semmit nem tudtam erről a stílusról, amelynek eredete a török hódoltság idejére vezethető vissza, lassú és közepes tempó jellemzi a melankolikus, szenvedélyes, érzelemes nótákat. A hattagú   Divanhana   együttes nem csupán ezt a hagyományt viszi tovább, hanem saját elképzelésük szerint keverik a Balkán zenei örökségével, kiegészítve némi jazzes beütéssel. Ennek megfelelően az egész albumnál azt éreztem, hogy nem azzal a kirobbanó életerővel találkozom, amely olyan, szintén a Balkánról indló együttesek sajátja, mint mondjuk a   Boban Marković Orkestar , hanem egy sokkal visszafogottabb életérzéssel. Helyenként még az is megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel intelektuális muzsikának tituáljam a   Zukva   albumot, mert a visszafogottság mellett nagyon változatos, átgondolt zenét csinálnak. Például az „Emina” című számban csak két harmonika és   Leila Ćatić   éneke hallható, de hat és fél perc alatt nem csupán különféle érzelmeket sikerül életre kelteniük, hanem a minimalista hangszerelésnek és az ismétlődéseknek köszönhetően hipnotikus hatást érnek el – ez nagyon jól összerakott szerzemény. Gondolom azzal nem mondok újdonságot, hogy a kedvenceim a tempósabb, élettelibb nóták közül kerülnek ki. Ezek közül a legjobb szerintem a „Ciganka Sam Mala”, című tradicionális dal feldolgozása, mert olyan szláv melódiát tartalmaz, amire utoljára a   Vörös Hadsereg Kórusának   lemezén volt példa, csak itt ugye nincs bombasztikus kórus, csupán Leila Ćatić kristálytiszta hangja. Györnyörűséges. Akárcsak a másik favoritom, a szlavón-horvát gyökrekkel rendelkeő „Pijanica, Bekrija”. Ebben a maga szépségében köszön vissza a balkán, s itt mutatják meg a muzsikusok, hogy mit tanultak, mit használtak fel zenei örökségükből. Harmadikként pedig „Aj otkako je Banja Luka postala” érdemel említést nálam, mert jó példa arra, hogy miként lehet visszafogottan, bármiféle cifrázás nélkül echte balkáni muzsikát játszani – és bizonyos értelemben ezt nevezem hamisítatlan sevdalinkának. Ráadásul az utolsó harmadban becsempésznek pár jazzes elemet, amelyek egyáltalán nem lógnak ki a kompozícióból. Érdekességként megemlítem a „Zvijezda tjera mjeseca” számot, amelyet a bosnyák focicsapatnak írtak a brazil foci VB-re. Kinek ajánlom:   a sevdah és a sevdalinka kedvelőinek, valamint a balkáni dallamok szerelmeseinek – nem fognak csalódni. 2015-ben megjelent lemez (Arc Music). Bővebben az együttes weboldalán:   http://www.divanhana.ba/     Jon Hassell - Brian Eno: Fourth World, Vol. 1: Possible Musics (CD) Nem ismerem a maga teljességében a Glitterbeat Records eddigi kiadványait, de azt tudom, hogy a szó szűken vett értelmében vett világzenén (world music) kívül van pár lemezük, amely inkább elektronikus zenét tartalmaz. Ennek ellenére kíváncsi lennék arra, vajon miért határozták el az eredetileg 1980-ban rögzített Hassell-Eno album újrakiadását. Oké, ez tényleg különleges darab, nem csak azért, mert a megjelenés évében számos kritikus a kedvenei közé választotta, hanem a rajta található zene végett. Ami igazából első hallásra nagyon zavarbaejtő. Tapasztalatom szerint egyáltalán nem alkalmas háttérmuzsikának, reggeli ébresztőnek, egyszerűen megköveteli az osztatlan figyelmet, ezért tessék rászánni az időt, megteremteni az optimális körülményeket, valamint törekedjünk a befogadásra és értelmezésre. Ha jól értettem a korabeli nyilatkozatokat, akkor abból indultak ki, hogy a globalizáció nem csupán egységesíti majd a világon fellelhető zenéket, hanem valami újat teremt majd. A jövőben a technika és szellem összefonódik majd, és ez valamilyen formában érvényesül az akkori világzenében. Jon Hassell és Brian Eno gyakorlatilag megcsinálták azt, amit ezidáig egyetlen sci-fi filmben sem sikerült, létrehoztak egy totálisan idegen muzsikát, amelyet bárhonan közelítünk meg, nem sok ismerős elemmel találkozunk benne. Jazz, ambient és a fene tudja még mi minden került az alkotói kosárba, rengeteg minimalista és repetitív megoldás, az ének száműzve, és ahol azt hisszük, hogy szerencsénk van, mert ismerős hangszerrel találkozunk (konga) ott sem élvezhetjük a hagyományos megszólalást. Itt nem Afrika, Ázsia vagy Európa hangját halljuk, hanem a Negyedik Világét, amit mindenki úgy értelmez, ahogyan akar. Teljesen egyetértek azokkal, akik ezt a lemezt álomszerűnek, más világinak, idegennek tartják – de persze simán elmegy izgalmasan kísérletezőnek, határfeszegetőnek. Kinek ajánlom:   aki különleges zenei élményre vágyik vagy egyszerűen kíváncsi arra, hogy mennyire lehet elrugaszkodni a hagyományos dalszerkezetektől. 2014-ben megjelent album (Glitterbeat Records). A kiadó weboldala:   http://glitterbeat.com/     Haydamaky: ГОДІ СПАТИ! (CD) Kozák-rock – hírdeti a 2013-as album borítója, és ezzel az állítással kellő tudásanyag hiányában nem akarok vitatkozni, beérem azzal, hogy élőben fantasztikusak. Ezt saját tapasztalom alapján mondom, hiszen február végén felléptek a Fonóban és kis túlzással szétszedték a házat. Rockos világzene képlettel lehet legjobban leírni az általuk művelt muzsikát, amelyet egyrészt a fúvósszekció tesz egyedivé (mindörökké ska), másrészt pedig a felhasznált dallamok, melyek egy része a balkánról, egy része pedig a szláv kultúrkörből származik. Ez rögtön kiderül az intró utáni első számból, melynek fő motívumát a balkánról kölcsönözték, miközben a ritmusszekció hozza a rockos alapokat, hogy az egészre a fúvósok tegyék fel a koronát, lazaságot és energiát pumpálva a szerzeménybe. A következő nóta egy Motörhead klasszikus, az „Ace of Spades” feldolgozás, amely túlzás nélkül az album csúcspontja. Nem azért, mert ez van akkora sláger, hogy szolgai előadása is biztosítja a sikert, hanem mert az együttes tagjai értelemszerűen belenyúltak, itt-ott saját képükre formálták (a fúvósok hangsúlyos jelenléte egyértelműen előny), és ami talán elsőre szentségtörésnek hangzik, kiegészítették egy szlávos betéttel. Ráadásul   Oleksander Iarmola   énekes orgánuma is passzol az eredetihez, szóval csak bátorítani tudom őket arra, hogy a jövőben se fogják magukat vissza, ha efféle ötlet jutna az eszükbe. Harmadik kedvencként a „Doszcz” című szerzeményt említem, mert tempója lassab, már-már balladisztikus, és itt figyelhető meg legjobban, mire képes a hangjával az énekes. Egy rövid gitárszólót leszámítva minden hangszer visszafogottan van jelen, a hangsúly Iarmola hangján van, és a trombitán – szomorkás, de nagyon tetszik. Mindazonáltal muszáj megjegyeznem, hogy élőben sokkal lehengerlőbb az együttes. Kinek ajánlom:   rock és ska kedvelőknek, no meg azoknak, akik kíváncsiak arra, milyen az ukrán fémes világzene. 2013-ben megjelent album (Comp Music). Az együttes weboldala:   http://www.haydamaky.com more
LATEST ACTIVITY
 
Other Pages

Personal Website   Facebook Page   Twitter Page   YouTube Page
Welcome to EthnoCloud
A platform for Ethnically and Culturally inspired music.
  • 80,000+ Global Followers
  • 4,392 Artists
  • 875 Industry Professionals
X